Tegnap volt az emberi jogok világnapja. Elgondolkodtam azon, hogy vajon, ha az a sok hős és mártír, akik feláldozták magukat egy-egy eszméért,  egy napra visszatérnének a mai modern társdadalomba vajon büszkék lennének-e ránk? 

Ők meghaltak azokért az alapvető emberi jogokért, amelyeket mi ma természetesnek veszünk. De tudunk élni ezzel a sok joggal? Mindenki az ma , aki lenni akar. Ezzel nem is lenne semmi baj. Vannak élethelyzetek, amelyekről nem tehetünk, vagyis nem mi kértünk, de együtt kell velük élnünk. Az elfogadás nagy ajándék, annak  is, aki adja és annak is, aki kapja.

Én igyekszem elfogadóan élni az életemet. Tisztelem mások véleményét, elfogadom a másságot és igyekszem  a lehetőségeim szerint segíteni a nálam elesettebbet, kiszolgáltatottabbat. Nagyon sokan vannak, akik szintén ezt teszik csendesen. 

Sajnos sokszor azt tapasztalom, hogy ez nem elég.  Vannak olyan élethelyzetek is, amelyeket mi választunk. És ha ezt a döntést meghozzuk, szinte leerőszakoljuk a másik torkán akaratunkat, azzal a jelszóval " fogadj el". Pedig ilyenkor pont az ellentéte történik: jön a taszítás, majd címkéket ragasztunk egymásra milyen intoleránsak is vagyunk.

Sok ember joga sérül az elfogadás folyamán. Csak ezt nem szokás transzparensekkel a kézben hangoztatni. Tisztelet és elfogadás nagy ajándék! De csak akkor, ha kölcsönösen működik. Ha én elfogadlak te is fogadd el mit gondolok és érzek, hogy reagálok a számomra idegen dolgokra. Adj időt, hogy megértselek, megismerjelek. És te is ismerj meg. Értsd meg miért reagálok számodra negatív módon a követelésedre. Máskülönben a szabadságunk semmit nem ér. Csak egy illúzió, amit hazudunk magunknak.

Megosztás a facebookon